Leírás

P.Stefan Frey volt FSSPX kerületi elöljáró írása Lefebvre érsek atyáról, és a Testvériségről!

…az „egyetemes Egyház nagy embere”, ahogy XVI. Benedek pápa a Szent X. Piusz Papi Testvérület alapítóját egyszer nevezte. Azóta felnőtt egy új nemzedék, amelynek nem volt szerencséje ahhoz, hogy ezt a szentet ismerte, vagy legalábbis látta vagy hallotta volna. A „szent” egy emelkedett kifejezés, amit tudatosan választottam. Magamat is azok közé a szerencsés emberek közé számíthatom, akik Lefebvre érseket sok éven át jól ismerték, és vele szoros kapcsolatban álltak. Testvériségünk szeminaristái és papjai első generációjának ezen „privilegizáltjait” képviselve tanúsíthatom, hogy valóban egy szenttel találkoztunk. Az isteni mester, Jézus Krisztus tökéletes mását láttuk benne. Volt egy titokzatos kisugárzása, ami megvilágosította az értelmet, és a szívet örömmel töltötte el. Szavai mindig jóságosak és tiszták voltak, egy- szersmind energikusak, határozottak és gyújtó hatásúak. Gyakori mosolya vigaszt és bátorítást adott. Példája arra sarkalt, hogy olyanná váljunk, mint ő, hogy maradéktalanul Isten és az Egyház szolgálatára szenteljük magunkat. Nem volt senki, aki vele találkozván nem jobbá válva távozott volna tőle. Csodáltuk benne a hősies erényesség összehasonlíthatatlan harmóniáját, ami minden ellentétes pólust összhangba tudott hozni. Szüntelen elbűvölő szelídsége hajlíthatatlan lelkierővel párosult, amely soha semmilyen földi hatalom előtt nem remegett meg. Viselkedésében volt valami ritka előkelőség, amely mégis oly egyszerrűségtől volt áthatva, hogy elvette a félelmet attól, hogy megközelítsék, úgy azonban, hogy egyszersmind mély tisztelet ébredt iránta. Imádságos nyugalom, az Istenben való mély szemlélődés sugárzott prédikációiból, melyek annyira magával ragadók és határozottak voltak, hogy mindenkinek világos volt, hogy egy rendkívüli értelmű, apostoli tet- terejű és gyakorlatias püspökkel áll szemben. Ítéletében óvatos, kiváró és mérlegelő volt, de nem ismerte a gyávaságot. Miután imádkozott, elgondolkodott és tanácsot kért egy-egy fontos dologban, döntést hozott, miként hivatala megkövetelte azt tőle, és ennek véghezvitelében senki sem akadályozhatta meg. Ezt az Isten szíve szerint való férfit a gondviselés választotta ki arra, hogy az Egyház pusztulásának egy példátlan idejében rá bízza annak küldetését, hogy megmentésére siessen. Szavainak és tetteinek prófétai jellege volt, melyek manapság napról napra igazolást nyernek. Értette, hogyan kell egyszerű és világos szavakkal elmagyarázni az Egyház jelenkori bajait és szükségleteit; ujját úgyszólván a sebre tette; aztán gyógyírt is adott rá, hogy felépülhessen, és Krisztus menyasszonyaként az ő nagyszerű szépségét és küldetését újra megtalálhassa. „A nagy titok és a keresztény kultúra eredete” A mai, világméretű katasztrófa legmélyebb alapját Lefebvre érsek annak tagadásában látta, amit ő „a nagy titoknak és a keresztény kultúra eredetének” nevezett. Megváltónk megfeszített szeretetére és az áldozatával való egyesülésünkre gondolt ezzel. De beszéljen inkább ő maga: „Az egész Szentírás a keresztre irányul, az üdvözítés áldozati bárányára, mely gyönyörűségében világít fel; az Egyház egész élete az áldozati oltárra irányul, ebből következően legfőbb gondja a papság szentsége. Az áldozat fogalma egy mélységes keresztény kifejezés. Életünk nem nélkülözheti az áldozatot, amióta a Mi Urunk Jézus Krisztus, maga Isten akart hozzánk hasonló testet ölteni, és azt mondta nekünk: »Kövessetek, ha üdvözülni akartok!« Ő, aki nekünk a kereszthalál példáját adta és vérét ontotta. Ebben áll a nagy titok, a keresztény kultúra eredete. Ez az áldozatról alkotott mindennapi emberi felfogásról szól, a szenvedés keresztényi értelméről, midőn azt már nem mint rosszat, mint elviselhetetlen fájdalmat szemléljük, hanem megosztjuk kínunkat és nyomorúságunkat a Mi Urunk Jézus Krisztussal, így tekintve a keresztre és ünnepelve a szentmisét, a Mi Urunk szenvedése folytatását a Kálvárián. Amennyiben megértjük a szenvedést, akkor az örömmé válik, és egyesülünk az Úrral, egyesülünk valamennyi vértanúval, a világ minden szentjével, katolikusával és hívőjével, és mindez egy kimondhatatlan kinccsé válik a lelkek megtérésére, lelkünk üdvösségére. Az egész modernizmus valamennyi változatában mindmáig annak az igyekezetnek köszönheti a létrejöttét, amely egy új kereszténységet kíván megalkotni, ami kellemes és kényelmes, ami nem konfrontálódik, hanem mindenütt közkedvelt, ami már nem a megtérésről, az áldozatról és az önfeladásról szól. Ezért Krisztus istenségét kellett megtagadni, miként az manapság mindenhol történik. Így van megoldva az abszolút igazság problémája. Az igazság relativizálásának megvan az az „előnye”, hogy a modern világot a maga ideológiáival, csakúgy mint más vallásokat dicsérni lehet, hogy elnyerjék azok barátságát. Egy liturgia, amely az új, modern öntudatot tükrözi, és lemond a megtérésről, a bűnhődésről és az áldozatról, csak logikus következménye ennek az átalakulásnak. És mindezt „eladták” az Aggiornamento, a lelkipásztori megújulás és ökumené nevében. Lefebvre érsek kezdettől fogva látta ennek az eljárásnak az ördögi taktikáját, melyet szabadkőműves „boszorkánykonyhákban” főztek ki. Fáradhatatlanul emelte fel hangját e rendkívül veszélyes tévtanokkal és tévutakkal szemben, melyek a kinyilatkoztatott hit, a szentmiseáldozat, az Egyház küldetése és az egész egyházi élet szétrombolásához vezetnek. Jól hallható ekhójává vált azon pápák hangjának, akik mindezen eretnek- ségeket már korábban erőteljesen elítélték. Bátorsága és igazságszerete- te miatt osztozott Krisztus és megannyi hitvalló püspök sorsában. Nem alaptalanul nevezték „a XX. század Atanázának”. A kereszténység újjáépítője A romlás idejében azonban menteni kell, ami menthető, és újra felépíteni azt. Hosszú éveken keresztül mint buzgó misszionárius a saját szemé- vel láthatta, ahogy a krisztusi igazság és a miseáldozat erejéből emberek tértek meg és váltak szentté, ahogy egy pogány társadalom kereszténnyé alakult át: „Láthattam Afrikában, hogy teljesen pogány falvak kereszténnyé váltak, és nemcsak lelkileg és természetfeletti értelemben változtak meg, hanem fizikailag, társadalmilag, gazdaságilag és politikailag is, mivel ezek a pogányként élő emberek megértették, hogy a megpróbáltatások és az áldozatok dacára meg kell tenniük a kötelességüket, a megállapodásokat, különösképpen a házassági kötelezettségüket teljesíteniük kell. Így a falu a szentmiseáldozat kegyelmének a hatására teljesen átalakult. Sok lélek Istennek szentelte magát: szerzetesek, szerzetesnővérek és papok szentelték életüket Istennek – ezek a szentmise gyümölcsei.”Végső soron itt van a jelen valamennyi gondjára a megoldás. Az Egyházat a Megváltó azért küldte, hogy az egész világon az evangéliumot hirdesse, hogy a megváltás kegyelmeit kiszolgáltassa, hogy a népeket megtérítse, hogy a gonoszt és a tévest legyőzze és hogy a világot megszentelje. Erről szól isteni küldetése. Ezért nem lehet ma más az út és a jelszó: Vissza a hagyományhoz! Vissza az Istentől ránk hagyott örökséghez! Vissza az Istentől kapott küldetéshez! Lefebvre érsek jó példával akart elöl járni. Felismerte, hogy az a feladata, hogy „tekintettel a papi ideál előrehaladott szétesésére a Mi Urunk Jézus Krisztus katolikus papságát kell továbbadnia a tanítás zavartalan tisztaságában és határtalan misszionáriusi szeretetében, ahogyan Ő az apostolaira hagyta és ahogy a Római Egyház egészen a XX. század közepéig áthagyományozta azt”. Így jött létre az általa alapított papi testvérület, mely a nagy reformpápáról, Szent X. Piuszról kapta a nevét. A szinte észrevehetetlen kezdetekből az újraéledő kereszténység oázisai virágzottak fel már több mint hetven országban, számtalan, gyermekben bővelkedő családdal és iskolákkal. Mindenhonnan áradtak a fiatalemberek a hagyomány szemináriumaiba és kolostoraiba. A szüntelen ellenségeskedések és akadályozások dacára az érsek újra meg újra kérelmezte Rómában, hogy engedélyezzék a tradíció követését. Ha Krisztus szavai szerint fel kell ismernünk a jó fát annak gyümölcseiről, akkor elmondhatjuk, hogy alapítónk kezdeményezése jól sikerült, és utat mutatott az Egyháznak és a társadalomnak a reményteljes jövőbe. Lefebvre érsek megérdemli legmélyebb hálánkat, hogy megmutatta és bátran végigjárta ezt az utat. Isten adja, hogy az Egyház pásztorai között minél több követője legyen!

Jaidhof, 2020. június 29.

Szent Péter és Szent Pál apostolok ünnepén

P. Stefan Frey tartományfőnök

“Én nem vagyok egy mozgalom főnöke, még kevésbé egy rész – Egyházé. Nem vagyok a ” tradicionalisták vezére “, ahogy ezt rólam szüntelenül írják. Még az is előfordul, hogy egyeseket “lefebvreistáknak” neveznek, mintha egy pártról vagy iskoláról lenne szó. Ez nyelvi visszaélés.Nincs egyéni tanításom a vallási kérdésekről. Egész életemben ahhoz tartottam magamat, amire a római francia szeminárium padjaiban tanítottak: a katolikus tanításhoz, annak a hagyománynak a szellemében, amelyet a tanítóhivatal századokról századokra tovább adott az utolsó apostol halála óta, amely a kinyilatkoztatás végét jelentette.”

“…Amikor gyermek voltam, az Egyháznak mindenütt ugyanaz volt a hite és a szentmiseáldozata, ugyanazok voltak a szentségei. Ha akkor azt mondták volna nekem, hogy ez meg fog változni,nem tudtam volna elhinni. A keresztény világban mindenütt ugyannolyan módon imádták Istent. Az új liberális, modernistavallás elhintette a megosztás magvát.A keresztények meg vannak osztva egy és ugyanazon családon belül is az újításokból származó zavar miatt : nem akarnak már ugyanazon misére járni, nem olvassák már ugyanazon könyveket. A papok nem tudják már,hogy mit tegyenek : vagy vakon engedelmedkednek elöljáróik, feletteseik parancsainak, és akkor bizonyos mértékig elveszítik gyermekkoruk és ifjúságuk hitét, megszegik ígéretüket, amit papszentelésük előtt tettek, amikor letették az antimodernista esküt ; vagy nagyon is ellenállnak, de akkor azt a benyomást keltik, hogy elszakadtak a pápától, aki atyánk és Krisztus helytartója. Mindkét esetben mily nagy a törés! Számos pap halt meg időnek előtte fájdalmában……Két vallás áll egymással szemben. Mi drámai helyzetben vagyunk : nem lehet a választás elől kitérni, de nem az engedelmesség és az engedetlenség között kell választani. Amit nekünk javasolnak, amire minket kifejezetten felszólítanak, amiért minket üldöznek, csak látszólag engedelmesség. A Szentatya valójában nem parancsolhatja nekünk, hogy elhagyjuk hitünket.Mi tehát azt választjuk, hogy megőrizzük hitünket, és nem tévedhetünk, ha ahhoz ragaszkodunk, amire az Egyház 2000 éven át tanított minket. A válság mélységes. Oly szakértelemmel és bölcsességgel van megszervezve és irányítva, hogy valóban azt lehet hinni : ez nem embernek, hanem magának a sátánnak mesterműve. Hát ez valóban sátáni mestermű, amely engedetlenné tette a katolikusokat az egész Hagyomány iránt az engedelmesség nevében.”

“A sátán mesterfogása rákényszeríteni a katolikusokat, hogy az „engedelmesség” nevében ne legyenek hűek a hagyomány egészéhez.”

“A liberális katolikusok valóban forradalmi állapotot teremtettek meg. Egyikük, Doubs szenátora, M. Prelot ezt írja a könyvében (Le Catholicisme liberal, 1969):” Másfél százada harcolunk azért, hogy nézeteink felülkerekedjenek az Egyházon belül és eddig nem sikerült. Most végre eljött a II. Vatikáni Zsinat és diadalmaskodtunk. Ezentúl a liberális katolicizmus tételei és elvei véglegesen és hivatalosan is el vannak fogadva az Anyaszentegyház által. “1962 – ben nem elleneztem egy egyetemes zsinat megtartását. Ellenkezőleg: nagy reménységgel üdvözöltem azt. Tanúsítsa ezt most egy levél, amelyet közzétettem egy korábbi művemben. (Un éveque parle, Dominique Martin Morin kiad.)Ezt írtam: “Habozás nélkül mondjuk meg, hogy bizonyos liturgikus reformok szükségesek voltak és kívánatos, hogy a zsinat ezen az úton haladjon.”Felismertem, hogy a megújulás véget vet majd egy bizonyos megmerevedésnek, amely abból származott, hogy szakadék mélyült a templomra korlátozott vallásosság és az akció, az iskola, a hivatás és az állami élet közé. Mint a központi előkészítő bizottságnak a pápa által kinevezett tagja, két éven át állandóan és lelkesen részt vettem a bizottság munkájában.(… ) Ez a munka nagy lelkiismeretességet és hozzáértést követelt. Birtokomban van 62 előzetes tervezet, ezekben az Egyház abszolút ortodox tanítása érvényesül. E tervezetek bizonyos módon korunkhoz alkalmazkodnak, de nagy mértékletességgel és bölcsességgel. A meghírdetett időpontra minden készen állott és az atyák helyet foglaltak 1962. október 11 – én a római Szent Péter Bazilika főhajójában.De akkor olyan dolog történt, amit a Szentszék nem látott előre: a zsinat az első naptól kezdve körül lett zárva a progresszista erőktől (…) : tizenöt nappal a megnyitó ünnepség után a 62 tervezetből egy sem maradt. (…) Ekkor egy erős nagyon erős szervezet mutatkozott be. Ezt a Rajna melléki bíborosok alkották, mindegyikük ebből a szempontból tökéletes titkársággal. (…) Ezek a bíborosok elérték amit akartak: a hatalmas elvégzett munka a szemétkosárba került, a plenáris ülés üres kézzel, minden előkészítő tervezet nélkül kezdte meg munkáját.Mely igazgatótanács elnöke (legyen az bármely kis társaság) tartana üléseket napirend és előkészítő írások nélkül?A zsinat mégis így kezdte el munkáját.”

Mons. Marcel Lefebvre érsek