A magyar fiút nagyon sokan szerették. Sokan írtak számára jövőt néző, lelket irányító komoly könyveket, hogy különb legyen minden más nemzet fiánál s mindazt kibontsa magából, amit Isten keze elrejtett benne. (Nekem magamnak is két könyvem forog a fiúk kezén: a «Kamaszok)), a serdülő fiút segítő baráti írása a katolikus papnak, és a “Kérdőjelek a fiúszívekben», amelyben a «Kamaszok» olvasóinak ezer kérdése közül felelek a legfontosabbakra.) De míg a serdülés korának tekintélyes az irodalma, az egyetemi ifjúságnak alig vannak könyvei. Sokkal önállóbb és zárkózottabb a kamasznál; a problémáival fogait összeszorítva maga viaskodik; az adolescentia korában, amikor lassan befejeződik benne a férfi építése, mintha szégyelne minden olyan momentumot, amely nála még nem befejezett, még nem egészen és maradéktalanul férfi. Ezért nehéz neki írni! Az ő nyiltan felvetett problémái már mind férfiproblémák; a sajátosan egyetemista kérdéseket ő maga fel nem teszi senkinek, csak a lelkiatyjának, szigorúan négyszemközt. . . Úgy kell összeszednie őket az írónak a maga emlékeiből, vagy ellesnie az eleven életből s az embersorsokból.
Négyen álltunk össze, hogy az egyetemi hallgató könyvét megírjuk. Ádám atya. Ürge atya és Nagy atya évek sora óta munkatársaim a Pesti Szent Imre Kollégiumban; ismerik, szeretik és mindenki másnál jobban becsülik azt az ifjúságot, amely Glattfelder érsek úr kollégiumait megtölti. Közben cserkészetben, lelkigyakorlatok és lelki vezetés vonalán épúgy, mint diák-társadalmi vonalon sűrűn érintkeznek az odakint élő ifjúsággal. Kevés ember van Magyarországon, aki olyan mélyen nézett volna bele az egyetemi ifjúság életébe, mint ezek az atyák.