(Szegeden „Jóraforduló Pál”, az apostol megtérésének emlékezete. Pál zománcképe ott található a Magyar Szent Koronán, Péterrel párban. Saul Pállá fordulását az isteni kegyelem legnagyobbjaként fogadta el népünk, bizonyítva ezzel: Isten nem személyválogató!)
Hazánkban az 1493-as esztergomi zsinat mint kötelező ünnepet említi (a szabolcsi zsinat
rendelkezései között még nem szerepel mint parancsolt ünnep).
A zsidó születésű Saul kezdetben üldözi a keresztényeket, sőt maga is részt vesz a pusztításban; ezt olvassuk első vértanú szent István történeténél: „Azután kihurcolták őt a városon kívülre, és megkövezték. A tanúk pedig letették ruháikat egy ifjú lábához, akit Saulnak hívtak.” (ApCsel.7,58) Majd: „Saul pedig egyetértett azzal, hogy megöljék őt. Azon a napon nagy üldözés tört ki a jeruzsálemi egyház ellen, s az apostolok kivételével mindnyájan szétszóródtak Júdea és Szamaria tartományában. Istvánt pedig istenfélő férfiak eltemették, és nagyon
megsiratták. Saul meg pusztította az egyházat, sorra járva a házakat, elhurcolta a férfiakat és asszonyokat, s őrizetbe vetette őket.” (ApCsel.8,1-3)
Saul ezután a keresztények üldözésére Damaszkuszba megy: „Eközben Saul, aki még mindig gyűlölettől lihegett és halállal fenyegette az Úr tanítványait, elment a főpaphoz, és levelet kért tőle a damaszkuszi zsinagógákhoz, hogy megkötözve Jeruzsálembe hozhassa azokat a
férfiakat és nőket, akiket ott talál ennek a tannak a követői közül. De amint haladt az úton és Damaszkuszhoz közeledett, történt, hogy hirtelen fényesség ragyogta körül az égből. Leesett a földre, és szózatot hallott, amely azt mondta neki: »Saul, Saul, miért üldözöl engem?« Erre ő
megkérdezte: »Ki vagy te, Uram?« Az így felelt: »Én vagyok Jézus, akit te üldözöl! De kelj föl és menj be a városba, ott majd megmondják neked, mit kell tenned.« A férfiak, akik kísérték, csodálkozva álltak. Hallották ugyan a hangot, de nem láttak senkit sem. Saul pedig fölkelt a
földről, de amikor kinyitotta a szemét, semmit sem látott. Úgy vezették be kezénél fogva Damaszkuszba. Ott volt három napig, nem látott, nem evett, nem ivott semmit.” (ApCsel.9,1-9)
Majd egy keresztény, Ananiás felkeresi őt: „Erre Ananiás elindult, bement a házba, rátette a kezét, és azt mondta: »Saul testvér, az Úr Jézus küldött engem, aki megjelent neked az úton, amelyen jöttél, hogy láss és eltelj Szentlélekkel.« Erre azonnal halpikkely-szerű valami hullott
le a szemeiről, és visszanyerte a szeme világát. Fölkelt és megkeresztelkedett, azután ételt vett magához és megerősödött. Néhány napig még együtt maradt a tanítványokkal, akik Damaszkuszban voltak. Azonnal hirdette a zsinagógákban Jézust, hogy ő az Isten Fia. Mindazok pedig, akik hallgatták, csodálkoztak és megjegyezték: »Nem ez az, aki Jeruzsálemben vesztére tört azoknak, akik ezt a nevet segítségül hívták, és ide is azért jött, hogy megkötözve elhurcolja őket a főpapokhoz?« Saul azonban mind nagyobb erővel lépett fel, zavarba hozta a damaszkuszi zsidókat, és bizonyította előttük, hogy Jézus a Krisztus.” (ApCsel.9,17-22)
Pál, Krisztus apostola üldözőből üldözötté válik: „Jó néhány nap múlva a zsidók megállapodtak, hogy megölik őt.” (ApCsel.9, 23), és azon szorgoskodik, hogy az apostoloknak méltó társa legyen – ám saját korábbi életével is meg kell küzdenie: „Mikor így Jeruzsálembe érkezett, a tanítványokhoz akart csatlakozni, de mindnyájan féltek tőle, mert nem hitték, hogy tanítvány.” (ApCsel.9,26)
Később Pál maga is megemlékezik bűnös múltjáról, és magát a legutolsónak tartva hirdeti
Krisztust: „Én ugyanis a legutolsó vagyok az apostolok között, arra sem méltó, hogy apostolnak hívjanak, hiszen üldöztem Isten egyházát.” (1Kor.15,9) Jóllehet Krisztus halála után tér meg, ám személyesen találkozik a Feltámadottal, így méltán nevezi magát Krisztus apostolának! „Tudtotokra adom, testvérek, hogy az általam hirdetett evangélium nem embertől ered.
Hiszen nem emberektől kaptam vagy tanultam, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából.
Hallottátok ugye, hogyan viselkedtem egykor a zsidó vallásban: könyörtelenül üldöztem Isten egyházát és pusztulására törtem. A zsidó vallásosságban felülmúltam számos fajtámbéli kortársamat, mert szerfölött buzgólkodtam atyáim hagyománya érdekében. Ám úgy tetszett
annak, aki már születésemtől kiválasztott s kegyelmével meghívott, hogy kinyilatkoztassa bennem Fiát, akit hirdetnem kell a pogányoknak.” (Gal.1,11-16) Másutt ezt kérdezi: „Vajon nem vagyok szabad ember? Nem vagyok apostol? Nem láttam Urunkat Jézus (Krisztust)?”
(1Kor.9,1a) A Krisztus üldözőjéből, Saulból Krisztus apostolává lett Pál végül megérkezik az emberileg elérhető legmagasabb csúcsra, amit maga így fogalmaz meg: „Élek pedig már nem én, de él bennem Krisztus.” (Gal.2,20)
A Pálforduláshoz mindig szükség van Isten segítségére – az ember önerejéből nem képes
felülmúlni önmagát, amint a megváltás is Krisztus műve, úgy a hit is kegyelem: Isten adománya. Azonban a jóra törekvő ember mindig biztos lehet benne, hogy ha a tőle emberileg telhetőt megteszi, akkor szándékát Isten is megsegíti – ennek minden másnál meggyőzőbb példája Pál fordulása.
E nap időjárásáról az eljövendő termésre, a gazdaság kilátásaira következtetett a régi falu népe. A jó idő jó termést, a köd a jószág pusztulását, a szélvihar háborút jelent – tartották.
Szentesen úgy tartják: „hogyha szeles pálfordulás, akkor lészen hadakozás”. A csanádapácaiak szerint ha szép, derült az idő, akkor még annyi hideg napra lehet számítani, amennyi az esztendőből már eltelt. Klárafalván e napon megpiszkálták a ludak fenekét, hogy szaporán
tojjanak. Az öregasszonyok Magyarbánhegyesen azt kérték Páltól, hogy „fordítsa meg a rostát”. A székesfehérváriak mondásában: „Pál fele kenyér, fele bor”. Az elmúlt év termésének fele ekkorra ugyanis már elfogyott, a másik felét a tavaszi újulásig nagyon beosztották, még
a módos családok is. Zalaszentbalázson így módosult e vélekedés: „fele kenyér, fele széna, fele fa”. Régen e napon a Galga-mentén, Öcsöd környékén is „pálpogácsát” (bodak-ot) sütöttek: sütés előtt a család minden tagja kiválasztott egy pogácsát s libatollat szúrt bele – akinek a
tolla megperzselődött, még abban az évben számíthatott bénító betegségre, illetve halálra.
Somlóvidéken azt tartották, hogy e napon a határban minden esztendőben valaki megfagy, a tél megköveteli az áldozatát (nem lehetetlen, hogy az átfordulás ősi emberáldozata maradt fönn ebben a vélekedésben.) Halál, áldozat nélkül nincs megújulás. E nap terményvarázsló szokás volt, hogy a hagymadugványos tarisznyát fordítva akasztották vissza, s megfordították a szögön a szitát; e jelképes cselekedettel farsangos lelküket fordították át jóra a régiek.
(Molnár V József, Kerek Istenfája Ős-kép kiadó 2018)
