A honfoglaló magyar nép élete 1944-ben jelent meg először, és mert az akkori újabb kiadást több nem követte, mára antikváriumok és aukciók alig elérhető könyvritkaságává vált.
Sikerének titka a tudományos munkák esetében oly ritka, egyszerre élvezetes és pontos nyelvezet, lenyűgöző tárgyismeret mellett az az új módszer, a leírásra-megőrzésre szorítkozó hagyományos régészi szemlélettel szemben kialakított életszerűség, amelyik nem éri be a tárgyak rendszerezésével, hanem az azokban megőrzött szellemiség feltárására, rekonstrukciójára törekszik. Ehhez persze nem elegendő csak régésznek lenni – a tudományok sokaságának segítségül hívása nélkül ez a vállalkozás nem lehet sikeres. A László Gyula-féle régészet ilyen értelemben szintetikus tudomány, az egyik első példa a jóval később interdiszciplinárisnak nevezett kutatásokra. Ő maga, mivel a legtöbbet a néprajzból meríthetett, „régészeti néprajz”-nak nevezi módszerét, s tartalmáról ezt írja: „a népvándorlás és a magyar honfoglalás korának leleteiből igyekszik az egykori életet a lehetőségekhez képest újjáalkotni és beleágyazni a kor művelődésének képébe”.
Ez a törekvés – amely László Gyula egész munkásságát áthatja – A honfoglaló magyar nép életében bontakozik ki először teljes gazdagságában. Kis túlzással élve, ha nem tudnánk, hogy a szerző egy évezreddel korábbi világról tudósít, akár azt is hihetnénk, hogy csupán egy távoli vidéken élő népcsoport körében tett utazásáról számol be. És ez az élményszerű és élményt adó közvetlenség az, ami miatt nem csak a szakemberek nélkülözhetetlen alapkönyve, hanem az érdeklődők legszélesebb köre számára is izgalmas olvasmány.