Páratlanul ​érdekes könyvet tart kezében az olvasó: képei egy olyan ismeretlen és hagyományos életformát örökítenek meg, amelynek láttán úgy érezhetjük: az egy-két évszázaddal korábbi „falusi Európába” kerültünk vissza.
A történelmi határokon kívül eső legrégebbi magyar szórványtelepülés Moldvában jött létre. Ott élő magyarokról a középkortól fogva vannak hitelt érdemlő adataink, de eredetük kérdésében a kutatóknak eddig nem sikerült egységes álláspontot kialakítaniuk. A még magyarul beszélők száma – különféle becslések alapján – napjainkban nyolcvanezerre tehető.
A Moldvában élő magyarok egyik csoportja – a később bevándorolt székelyek mellett – az, amelyik „csángónak ” vallja magát: ez a réteg képezi a moldvai magyarság ősi magját. A „csángó” elnevezés a régi magyar nyelvben egykoron használatos „csáng” ige származéka, ami annyit tesz, hogy „kereng”. Első előfordulása az 1400-as évek tájára tehető.
A moldvai csángó magyarok római katolikus vallásúak. Hitüket évszázadokon át őrizték a görögkeleti-ortodox környezetben. Kultúrájuk fönnmaradása soha nem volt konfliktusmentes, de a helyzet a múlt század második felétől, a nacionalizmus nagyarányú előtörése révén vált igazán és fokozódó mértékben nyomasztóvá.
A kötet képei talán utoljára örökítik meg egy elszigetelten élő, eltűnőfélben lévő népcsoport, a moldvai szórványmagyarság kultúrájának értékeit.